A mai nap a pihenésé volt, nem rohantunk sehova.
Reggeli után lementünk a tengerpartra sétálgatni. Cudar idő volt. Hideg szél fújt, amellett, hogy a napnak azért volt ereje. Ma megtanultuk, hogy ha májusban a Csendes-óceán partjára megy valaki, két dolgot ne felejtsen otthon: nagykabátot, és kötött sapkát. Nálunk egyik sem volt. Fürdőzésre nem igazán alkalmas ez a part, inkább a szörfösöknek kedvez. Azért lábat áztatni lehet benne, bokáig mi is belegázoltunk a vízbe. Amikor már nagyon fáztunk, útvonalat módosítottunk, és a puha, forró homokos parton próbáltunk felmelegedni.

Ebéd után úgy döntöttünk, egy kicsit kocsikázunk az 1-es úton. Északra, Sa
n Francisco felé indultunk, és egy olyan 100 km-t mehettünk az úton. Útközben megálltunk tankolni és meglepetésünkre az egyik kútnál simán lehetett fizetni a mi bankkártyánkkal is. Ez azért volt meglepetés, mert eddig mindig be kellett menni a shopba, és ott kellett előre fizetni, vagy ott kellett hagyni a kártyát, és utólag vonták le az összeget. Vagy olyan is volt, hogy egy előre meghatározott összeget vontak le, és ha ennél kevesebbet tankoltunk, az visszautalódott a számlánkra. Most a boltban a benzinkutas felhívta a figyelmünket, hogy náluk (Mobil) nem kell irányítószámot megadni, ha közvetlen a kútnál akarja valaki használni a kártyát. Ez praktikus és gyors módja a tankolásnak.

Az 1-es út csodálatos, eszméletlenül hangulatos, az egyik oldalon hegyek, dombok, a másikon pedig az óceán.
Ami szembetűnő volt itt is, de általában az USA-ban, hogy nagyon nagy a tisztaság az utak mentén. Ebben nyilván annak is szerepe van, hogy fel vannak tüntetve a büntetési összegek, és láttunk olyan táblát is, hogy akár 1000 dolláros büntetést is kiszabhatnak szemetelésért. Meg hát örökbe is fogadnak utakat, akiknek az is a feladatuk, hogy tisztán tartsák. Lehetett látni, hogy néhány helyen iskolások szedték a szemetet az út mentén, máshol idős emberek is részt vettek a tisztántartásban.
Az 1-es úton San Simeon fölé mentünk, ahol több kilátóhelyet is kialakítottak. Az egyik út menti megállónál elefántfókákat lehetett megnézni, máshol pedig aranyos mókusok szaladgáltak.

Este még kimentünk a szállás közelében a partra megnézni a naplementét.
Holnap útnak indulunk Mercedbe, az lesz a főhadiszállásunk a Yosemite Nemzeti Parkhoz. Sajnos egyre rosszabb hírek jönnek onnan, ma is vihar volt ott és leesett 2 inch eső fél óra alatt. Reméljük, hogy a következő napokban javul majd az idő.

Sajnos gyorsan elment a Las Vegasra szánt két nap. Reggel 9-re szedtük össze magunkat. Kijelentkezéskor még 40 dollárt levontak a számlánkról internethasználatért, úgyhogy kicsit átverve érezzük magunkat, de költsék gyógyszerre ezt a pénzt... 

Hosszú út várt ránk, a mai feladat az volt, hogy eljussunk Pismo Beachre, ami már a Csendes-óceán partján van. Ez majdnem 750 km-es út volt, ami igazából eseménytelenül telt el, Nevadában és Kaliforniában is a sivatagban mentünk. A külső hőmérséklet nem is volt olyan magas, de a kocsiban meg lehetett dögleni. Csak még egyszer mondja valaki azt, hogy a fekete autóban meleg van! Most ezüst kocsink van, de ebben ugyanúgy felforr az ember agyvize... 

A freewayek mentén található pihenőhelyek (rest area) területén próbáltunk felfrissülni. Ezeken a helyeken külön parkolhatnak a kamionosok, a lakókocsival jövők, és a személyautósok. Itt van víz, wc, ital- és chipsautomaták, különböző információs táblák. Kaliforniában egészen színvonalas, tiszta, kellemes környezetet varázsolnak ezeken a helyeken, szinte élvezet megállni itt.

Az út egyébként eseménytelenül telt, hosszú, a végtelenbe nyúló egyenes utakon mentünk, ahol borzasztó nehéz volt tartani a 70 mph sebességet. 

Ezen a napon igazi nagy esemény nem történt, de azért nem mindennap adatik meg az embernek, hogy több, mint 700 km-t vezessen Nevadában és Kaliforniában, ez is egy élmény volt. 

Este hat óra körül érkeztünk meg Pismo Beachre, ahol a GPS kicsit átvert minket, egy egészen más szállodánál kötöttünk ki. Szerencsére ez nem egy nagy település, második próbálkozásra már jó helyre navigált a műszer. A vegasi 4 csillagos szállás után első pillanatra feltűnt, hogy ez egy más világ. Eléggé öreg, lelakott motelnek nézett már ki elsőre is, amikor pedig beléptünk a szobába, minden várakozásunkat alulmúlta:-) A falakból vezetékek lógnak, a foglalatok lötyögnek, már a bejutás is nehéz volt, mert ahogy forgatja az ember a kulcsot, szinte az egész ajtó fordul vele a tokjában... Úgyhogy a 70 dollár/éjszaka ár kicsit sok ezért a szállásért. 

De, mint tudjuk, a szállás elhelyezkedése is sokat jelent, és itt bizony kb. 100 méterre vagyunk a Csendes- óceántól. Persze fürdésre gondolni sem lehet, jegesmedvék is csak azért nincsenek itt, mert hideg nekik a víz:) Elég hideg szél fúj, bár láttunk néhány bátor szörföst.

És mit gondoltok, hova mentünk vásárolni?... Azért most már a Walmart fizethetné az utunkat, annyit emlegetjük, de ez a legegyszerűbb módja a bevásárlásnak. Vettünk vacsira valami egyszer már megemésztett mikrós kaját, szerencsére csak 4 dobozzal.

Tulajdonképpen ennyi dolog történt ma, úgyhogy lassan megyünk is aludni.

Jót aludtunk a majd' egy méter magas ágyakon. Mivel a hotelben reggelit nem adnak, venni pedig csak drágán lehet, ismét a Walmart mellett döntöttünk, amit tegnap este a szállásra jövet szúrtunk ki a buszról. Tulajdonképpen gyalog nincs messze, mégis tovább tartott átjutni egy kereszteződésen (nagyon lassan vált a lámpa - Amerika nem a gyalogosoké), mint bevásárolni. Megvettük a már standard kajákat: pulykamell sonka, kakaó, zsömle, változatosság kedvéért egy kis salátát is. Mivel itt minden baromi nagy kiszerelésben van, elég sokáig kellett keresgélni, míg találtunk egy olyan krémsajtot, amit két nap alatt el tudunk fogyasztani.

Reggeli után bebuszoztunk a Stripre. Meglepő volt látni, hogy milyen sok ember jár kerekesszékkel. Ez viszont nem okoz problémát a közlekedésben. A buszokat lesüllyesztik a járda szintjére, a buszsofőr kihajt egy rámpát, amin fel lehet hajtani a buszra vagy onnan le. Ez kb. 1-2 perces művelet, de emiatt senki nem morog vagy idegeskedik. Belegondolva, talán ezek a kerekesszékesek sok esetben a különböző háborúkat megjárt veteránok is lehetnek...  

Az időjárás ma sem volt kedves hozzánk, kifejezetten hideg volt, nagy széllel, néha az eső is esett. Ettől függetlenül nagy volt a nyüzsgés. Elsétáltunk egyik irányban az Excaliburig, majd a másik oldalon vissza és fel egészen a Treasure Islandig. Ez jó négy órás út volt, úgy, hogy sikerült megállni, hogy ne játsszunk sehol:) Az épületek, a kaszinók hatalmasak, a hozzájuk tartozó üzletsorok is igencsak impozánsak. Itt láthatjuk az utcán, ahogy Pókember Batmannel beszélget, és Spongyabob fűzi Hello Kitty fejét. Láttunk női Pókembert (Pókasszonyt?), és két Elvis imitátort is, akik valószínűleg Mexikóból jöttek. Hogy ezeknek a figuráknak mi a szerepük, azt nem tudjuk, fotózkodni lehet belük (miért is?), és borravalót adhatunk érte cserébe.

Több helyen is volt élőzenés műsor. Ezek igen hangulatosak voltak. Egyébként az egész Stripen szól a zene, az egyik kaszinónál üvöltött a Nirvana, de a másik helyen már Frank Sinatra énekelt. Tehát a zene is olyan, mint a tömeg, sokszínű. Viszont szomorú volt látni a rengeteg koldust. Sokan tukmáltak ránk különböző reklámcédulákat, próbálták eladni a Grand Canyonos túrákat, és ledér hölgyek szexuális szolgáltatását reklámozó, telefonszámmal ellátott kis kártyákat nyomtak az ember kezébe. 

Nehéz megfogalmazni, hogy mi is a Strip, de tény, hogy van egyfajta hangulata az egésznek. Itt is minden akadálymentesített, de szükség is van rá, mert sok esetben idős nénikék járókerettel rohannak a kaszinóba, és bizony a gépek körül napközben is rengeteg nyugdíjasnak tűnő arc ül. Lehet, hogy az építkezések miatt, de sok helyen csak a kaszinókon át lehetett eljutni a következő helyre, ami elég problémás, ha két irányból nagy tömeg próbál eljutni A-ból B-be. Azonban itt is sikerült ellenállnunk a "kísértésnek", hogy leüljünk egy Black Jack asztalhoz, vagy megnyerjük a több százezer dolláros jackpotot valamelyik félkarú rablón.

A Stripen a dúsgazdagok is megtalálják a maguknak való boltokat a nagyon márkás termékekkel, ugyanakkor hondurasi, indiai, mexikói olcsó termékeket, pl. pólókat is meg lehet itt vásárolni, és természetesen rengeteg vegasi emléktárgyat. 

Nem lettünk két nap alatt Vegas-szakértők, de amennyit láttunk belőle, az tetszett, jó volt, de biztos van még ezer más színe, íze a Strip világának.

A gördülő talpú Walkmaxx cipőink miatt eléggé izomlázasan és fáradtan tértünk vissza a szálláshelyre. Egy gyors kaja, és lementünk megkísérteni Fortunát. Úgy terveztük, hogy nem fogunk sokat nyerni, hogy ne ássanak el minket Vegas mellett a sivatagban, és ezt sikerült is betartani. Két órán át játszottunk, leginkább a  Deuces Wild videopókert, igazából időtöltés volt és csak az íze kedvéért. Ennyi idő alatt csak 5 centet vesztettünk, azt is csak azért, mert az egyik gép valami Kenót indított el. Érdekes volt, hogy a gép nem pénzt ad ki, hanem egy ticketet, amit egy külön automatában lehet pénzre váltani. 

Mivel eddig a napig volt meg a szállásunk lefoglalva, mostantól rögtönözni kell. Ennek az az oka, hogy a Yosemite National Parkba mindenképpen szeretnénk elmenni, de annak egy része az időjárás miatt még zárva van. Előzetesen úgy néz ki, hogy május 11-én meg fogják nyitni a Tioga Roadot. Azonban épp ma olvastuk a rossz hírt, hogy a már korábban megnyitott Glacier Pointhoz vezető utat újra lezárták a rossz időjárás, havazás miatt. Ezért holnap egy újabb 7 órás etap vár ránk. Pismo Beachre megyünk, szétnézünk a tengerparton, remélhetőleg ott nem lesz havazás. Ezzel időt akarunk nyerni a Yosemite alaposabb bejárásához.

Cedar Cityben a szállásunk ugyan jónak mondható volt, viszont a reggeliből nekünk már csak a "mókuseledel" jutott, így nagy hasznát vettük, hogy előző nap bevásároltunk a Walmartban.

 Ilyen árakon vásároltunk kajákat például:

- üdítőital, 1 gallon (3,78 liter): 2,78 USD

- zsömle, 24 darabos: 3,98 USD

- ásványvíz, 24 x 0,5 liter: 2,48 USD

- pulykamell sonka, 16 oz (kb. 450 gr): 2,5 USD

Reggeli után elindultunk azon az úton, amelyiken tegnap jöttünk, most visszafele, fel a hegyekbe. Az autó egyébként remekül viselte a hegyet. Induláskor Cedar Cityben felhős volt az ég, és 13 Celsius fok körül volt a hőmérséklet. A hegytetőn viszont már csak 3 fok volt, tehát nem véletlen, hogy itt megmaradt még a hó. A Navajo Lake felszíne is mintha be lett volna fagyva. Ahogy ereszkedtünk lefele a hegyen, természetesen a hőmérséklet úgy emelkedett, viszont az időjárás nem fogadott a kegyeibe minket, mivel épp akkor kezdett el esni az eső, mikor a Zion National Park bejáratánál elkezdtük a fényképezést.

A Zion az egyik kedvenc célpontunk volt, és nem is okozott csalódást. Csodálatos vidéken mentünk keresztül, alagúttal, a völgybe vezető kacskaringós utakon, a hatalmas vörös sziklák között. Minden kanyar után meg kellett állni fényképezni (ahol lehetett). Ez a nemzeti park úgy épül fel, hogy van egy scenic drive része, és a visitor centertől indulnak ingyenes shuttle járatok az NP azon részére, ahova autóval nem lehet behajtani. Idő és kedv hiányában nem mentünk be erre a területre, mert igazából itt hosszabb túrákat érdemes tenni a különböző kilátókhoz. 

Abban a pillanatban, ahogy elhagytuk a park területét, kisütött a nap. Elkezdtük a hosszú utunkat (majdnem 270 km) Las Vegas felé. Jó szokásunkhoz híven ezt is egyben tettük meg. A hőmérséklet tovább emelkedett, volt, ahol már 29 fokot mutatott a hőmérő, így már a klímát is be kellett kapcsolni. A távolban már gyanús jeleket láttunk, egy szürke esőfüggönyhöz közeledtünk, bár reménykedtünk, hogy el tudjuk kerülni. Nem sikerült. Volt, hogy az ablaktörlő alig bírta a leggyorsabb fokozaton is lesöpörni a vizet a szélvédőről, de szerencsére az eső nem mindenhol volt erős, csak kisebb foltokban szakadt le az ég.

Két jó dolog is történt azzal, hogy közeledtünk Vegashoz. Visszakaptuk azt az egy órát, amit Utah elvett tőlünk, így ismét 9 óra az időeltolódás. A másik jó hír az, hogy eddig a rádióban csak vallási műsort lehetett hallgatni, vagy country zenét, amiből három szám után úgy gondoltuk, hogy jobb, ha kikapcsoljuk a rádiót. Az első két szám még jólesik a countryból, de a harmadik után már dög unalom. Viszont Las Vegas környékén örömmel vettük észre, hogy végre már rock műsort is lehet fogni a rádióban, igazi felüdülés volt Ozzyt, Whitesnake-et hallgatni. 

Az autópályán végig nyugodtan lehetett vezetni, azonban ahogy beértünk Las Vegasba, megkezdődött az őrület. A phoenixi autópályához képest ez maga volt a pokol, mintha mindenki megőrült volna és irgalmatlanul gyorsan mentek. Igazából mi csodálkoztunk legjobban, hogy megúsztuk ezt az utat, probléma és eltévedés nélkül megérkeztünk az Eastside Cannery nevű hotel és kaszinóba.

A szállásfoglalásnál természetesen az ár is nagy szerepet játszott, és bár úgy nézett ki, hogy a Stripen levő szállodák is nagyon olcsóak, de utána olvasva az apróbetűs részeknek, kiderült, hogy elég komoly egyéb költségeket is felszámolnak, és így már nem is olyan vonzó az ár. A mi szállásunk néhány mérföldre a Striptől, a Boulder Highway-en található. A becsekkoláskor az ember kap egy mágneskártyát, a liftet is ezzel lehet használni. A szobánk a 14-ik emeleten van, alapterülete egy kisebb lakótelepi lakással megegyezik. A berendezése is a motelekhez képest átlagon felüli. 

Az érkezés napján még este bementünk a Stripre megnézni Las Vegas fényeit. Ha valaki ebbe a szállodába jönne majd, annak eláruljuk, hogy talán érdemesebb busszal bemenni a Stripre, mint kocsival keveregni ott. A szálloda előtt van a 202-es busz megállója, ami koponyánként 2 dollárért bevisz minket a Stripre (a Bellagio mellett tesz le). Igaz, hogy az út legalább 3/4 óra, mert minden bokorban van egy megállója. Fizetni a buszon kell, bedugdosni egy gépbe a pénzt a sofőr mellett, de semmiféle jegyet nem kapunk. A busz emeletes, a légkondi állandóan megy (az agyvizünk megfagyott tőle, olyan iszonyatos erővel nyomta a hideget, pedig kint sem volt egy hőség), és az útvonalat és megállókat egy gépi hang bemondja, illetve képernyőn is megjelenik (amennyiben működik).

A Strip hozta a formáját, nagyon szép volt. Végigjártunk néhány kaszinót. Megnéztük a Bellagio egyik attrakcióját, a zenére megkoreografált szökőkút-showt. Aztán erre a napra már más nem volt, visszajöttünk a szállásra és szunya. 

A tegnapi tervhez képest ma programváltozás volt. Úgy döntöttünk, hogy nem megyünk vissza Canyonlandsbe, de hogy ne maradjunk kanyonok nélkül, elmentünk és megnéztük a címben szereplő helyeket. A mai napnak igazából az volt a célja, hogy közelebb kerüljünk Las Vegashoz, de mégsem akartunk átrohanni pl. a Zionon. Így holnap lesz időnk nyugodtan végigmenni a Zion Nemzeti Parkon, és még Las Vegasba is használható időben érkezünk meg...talán.

Már maga az út is egy élmény volt, ami Green Riverből a Bryce Canyonig vezetett. Tele volt tűzdelve scenic view pontokkal, vagyis olyan út menti lehajtó részekkel, ahol csak megállsz és ámulsz-bámulsz:-) Ám az igazi meglepetés akkor éri az embert, amikor megérkezik Red Canyonba. Az ember nem is gondolná, hogy mi vár rá, aztán egyszer csak egy kanyar után hirtelen felbukkan egy olyan természeti szépség, ami meseszerűnek tűnik. Hatalmas sziklák a piros/narancs színeiben, ugyanilyen színű talajjal, a zöld fák pedig iszonyatosan jól néznek ki rajta.

És mindez csak előjáték volt a fő attrakcióhoz: a Bryce Canyonhoz. Tegnap mi hasonlítgattuk a Grand Canyont az Arches-zal, ma pedig az egyik látogató pár beszélgetését kaptuk el: épp arról beszéltek, hogy mennyivel változatosabb, szebb, nagyobb élmény a Bryce Canyon, mint a GC. Félreértés ne legyen, a GC is nagyon szép, csak rengeteg olyan hely van még, ami legalább azt az élményt nyújtja.

A Bryce Canyon National Park is ugyanúgy működik, mint a GC. A főbejáratnál meg kell venni a belépőjegyet, vagy fel kell mutatni a bérletet és egy jogosítványt, hogy be tudjanak azonosítani. Itt kapunk egy térképet, leírást a parkról, és már mehetünk is az utunkra. A BC-ben az volt a jó, hogy az összes kilátópontra el lehetett menni saját autóval is. Emellett működik itt is shuttle buszjárat, bár ma mi egyetlen eggyel sem találkoztunk. Azért is jó, hogy autóval lehet közlekedni, mert egy-egy kilátópont akár 9-10 mérföldre is lehet egymástól. Emellett le lehet menni a kanyonba, illetve az egymáshoz közeli kilátópontokat akár gyalog is be lehet járni.

Maga a kanyon kinézete teljesen más, mint a Grand Canyoné. A Bryce Canyon nem olyan mély, viszont hatalmas kiterjedésű és látványos "orgonasípokkal", csipkés oszlopokkal van teli, melynek színe pirosas/narancsos. 

Végülis nem bántuk meg a program változását, sőt nagyon nagy élmény volt mindkét kanyon, amit aztán még megfejeltünk a Cedar Cityig vezető úttal. Igazság szerint ezt a Cedar Canyonnak nevezett részt úgy akartuk megnézni, amikor Las Vegasba megyünk, hogy majd a Zionon is át tudjunk menni.

Most egyszerűbb utunk volt, mert ma lefele jöttünk a hegyről, de holnap fel kell kapaszkodnunk rá. Több, mint 10 mérföldön keresztül 6-8 %-os emelkedése van, és jó kis kanyargós út. Érdekes volt látni, hogy voltak olyan helyek, ahol az úttól néhány méterre még egész komoly mennyiségű hó látszott. Erről majd fotót holnap csinálunk, meg a Navaho Lake-ről is.

Eddig 1500 mérföldet (2400 km) mentünk, sok szép dolgot láttunk, de azért jó lesz majd Las Vegasban két napot eltölteni és picit megpihenni. Ha valakinek van szerencseszáma, most mondja meg, és utalja át a megjátszandó összeget a számlánkra, feltesszük rulettre;-)

Végre nagyjából folyamatosan tudtunk aludni éjszaka, és reggel 6-kor ébredtünk. Azért azt túlzás lenne kijelenteni, hogy sikerült kialudni magunkat, de lassan talán átállunk az itteni időszámításra. Mivel előző nap nem álltunk meg sehol sem enni, csak a korábban vásárolt kekszeket pusztítottuk el este, reggelre már igen éhesek
voltunk. Nem fűztünk nagy reményeket a reggelihez az előző napok tapasztalatai alapján, de nagyon pozitívan csalódtunk. Egy külön reggeliző helyiség fogadta a vendégeket, ahol rengeteg féle dologból választhatott az ember: volt ott kétféle gabonapehely, főtt tojás, kenyér, angol muffin, waffel, lekvárok, szirupok, banán,
tej, narancslé, kávé. Igaz, egy nagy tacepao hirdette, hogy "ebédet nem adunk", vagyis nem kéne mindent bezabálni:-)
Reggeli után elindultunk a Canyonlands National Parkba. Korábban azt terveztük, hogy a Canyonlandset délről közelítjük meg a 211-es scenic drive-on, de - ismét csak az időhiány miatt -, úgy döntöttünk, hogy a mai napon a Needles Overlook-kal kezdünk. Monticelloból ezért Moab felé vettük az irányt, és egy 20 mérföldes kitérővel
értük el a Needlest. Érdekes módon itt nem volt hatalmas tömeg, 5-6 ember volt csupán, és ez azért volt érdekes, mert a látvány nem mindennapi. Egy nagyon picit láthattunk a Colorado folyóból is. A hatalmas kiterjedésű kanyonban látható mindenféle sziklaforma, ami csak elképzelhető, és mindehhez félelmetesen giccses hátteret
biztosítanak a távoli havas hegycsúcsok.

Ezt tényleg képeken érdemes megnézni, nem lehet elmesélni, igaz, teljesen azok sem adják vissza az élményt. Itt találkoztunk először egy igazi, őshonos vadállattal, egy kb. 5 centi hosszú gyíkkal:) Bár ha jobban meggondoljuk, a tegnapi vérmókus is igen megrázó élmény volt (sajnos arról fotó
nem készült). Visszafele tehenek állták el az utunkat, amik szabadtartásban legelnek mindenfele. Igazából nem tudni, mit esznek, mert ez a föld a füvet is alig bírja eltartani.
A Needlest egyébként ingyen néztük meg, semmiféle hivatalos emberke a környéken nem volt. Annak ellenére, hogy szépen ki volt építve a terület, semmi nem utalt arra, hogy pénzt kérnének érte. A látvány mellett a hőmérsékletet tekintve is hasonlót tapasztaltunk, mint a Grand Canyonban: amikor megérkeztünk, a hőmérő 14-15 fokot mutatott, amit a kocsiból kiszállva ténylegesen ennyinek is éreztünk, de egy óra múlva már égető volt a napsugár, annak ellenére, hogy a hőmérséklet jelentősen nem emelkedett.
A Needles után rövid autózással felértünk az Arches National Parkba. Itt nélkülöznünk kellett a GPS-t, mert egyszerűen elveszítette a kapcsolatot. Moabban megálltunk
tankolni, hogy biztos ami biztos, elég legyen a benzin, mert megint nagy területet kellett bejárnunk. Viszont elkövettünk azt a hibát, hogy nem álltunk meg kajálni,
ismét csak kekszet eszegettünk, ami délutánra megbosszulta magát.
A parkban újra használhattuk a tegnap vásárolt éves belépőnket. A látványosságokhoz egy meredek út vezet felfelé, ami távolról elég félelmetesnek tűnik. A nagy
sziklafal előtt a kis matchboxok sorban haladnak felfelé, és mintha folyamatosan a szakadék szélén kellene menni. Közelről ez már nem volt ennyire félelmetes, viszont
ezért a látványért még kockáztatni is érdemes lenne. Az ember ismét úgy érzi magát, mint Gulliver az óriások földjén. Hatalmas vörösesbarna, csokira emlékeztető,
mindenféle elképzelhető és elképzelhetetlen formákat produkáló sziklák vannak mindenütt, amiket a víz és a szél eróziója alakított ki. A híresebb pontokat mindenki
ismerheti, láthatta képeslapon, mint pl. a Balanced Rockot vagy a Windows háttérképeken is látható Delicate Arch-ot. Kb. 11-től délután 4-ig végigjártuk az egész
területet, de nem minden kilátón álltunk meg, és nem minden túraösvényt jártunk végig, mert azt egy nap alatt lehetetlenség megcsinálni. Az ember el is fárad benne.
Ráadásul a nap is tűz, bár a tényleges léghőmérséklet itt sem olyan magas, a kocsiban viszont elviselhetetlen lesz a hőség, és még az ivóvíz is felforr.
Az Archesban már nem kellett félnünk a magánytól, rengeteg volt a látogató, a kilátóhelyek közelében parkolóhelyet is alig lehetett találni.
Bár talán nem lehet összehasonlítani a nemzeti parkokat, de ránk sokkal nagyobb hatással volt az Arches illetve a Canyonlands (amit eddig láttunk belőle), mint a Grand
Canyon. Utóbbi sokkal népszerűbb is, de mindezt csak annak köszönheti, hogy közel van Las Vegashoz, és így a show részévé válhat. Viszont a utahi parkok látványban
simán felveszik a versenyt vele. Mondjuk ezt csak ennek a két parknak a látványa alapján, és akkor még nem beszéltünk a többi utahi nevezetességről.

A ma éjszakát Green Riverben töltjük, a Kinghts Innben. Úristen, már ennyi az idő??? (negyed éjfél) Holnap a Canyonlands északi részét fogjuk megnézni, és elindulunk
Las Vegas fele, Cedar Cityig.

Sedonában sem tudtunk aludni. Reggel 4-től ébren voltunk, de próbálkoztunk, hátha bealszunk még...nem jött össze. :-/
6-kor felkeltünk, majd séta a váro...faluban. Baromi szép és ezt majd fotókkal is bizonyítjuk,
csak le kell butítani a felbontást, mert visszadobálja a blog.
Elfogyasztottuk a kontinentálisnak mondott reggelit. Közben megint elgondolkodtam azon, mitől marad az életben, aki ilyeneket
eszik. :) Persze tudjuk jól, ezeknek a hotelekben adott reggeliknek csak az a szerepe, hogy a manus ne haljon éhen, míg átmegy az út túlsó oldalán található ...
mondjuk Wendy's-be.
Reggeli után búcsú Sedonától, indulás Grand Canyonba. Flagstaffig egy nagyon szép scenic drive vezet, utána egy uncsi freeway. A freewayen általában 75 mph a limit.
Ezt nekem mindig be kell tartanom, mert két nő is folyton rám szól, ha 1-el
is gyorsabban megyek. Az egyik nő a gps hangja, a másik Noémi, aki mióta rájött, hogy a gps mutatja a pillanatnyi sebességet is, azóta semmit nem látott az útmenti
tájből, csak a képernyőt figyeli. :-)
Minden probléma nélkül megérkeztünk GC-ba 11 óra körül. A terület National Park kategóriában van, ezért megvettük az éves bérletet, amivel az összes nemzeti parkba be
lehet menni. 80 $ az ára. Figyelni kell, mert State Parkokba, Tribal Parkokba ez a belépő nem lesz jó.
A Canyonról azt olvastuk korábban, hogy ha akarja az ember, 2 óra alatt végig lehet járni... Hmmm..hogyan? Mivel? Mikor?
Nekünk 2 óra arra volt elég, hogy leparkoljunk - ami nem is olyan egyszerű, mivel dugig volt a hely-; illetve, hogy megnézzük a Mather Pointot és kibuszozzunk a Yaki
Pointig.
Az, hogy saját autóval mekkora területet járhatunk be, az változó, de a Yaki Point mindig csak busszal érhető el, mivel civil autók ki vannak tiltva arról a
területről. A Mather Point elég sok látnivalót kínál. Egy kb. 1 km hosszú sétányt kell elképzelni, amin 5-6 kilátórész van kialakítva és dugig van emberekkel.
Mire mindezt körbejártuk, eltelt 3/4 óra. Filóztunk, hogy mit nézzünk még meg, figyelni kellett arra, hogy még ezen a napon el kell érnünk Monticelloba, ami 5 órányi
vezetés GC-től.(amcsik erre mondják azt, hogy átugrok a szomszédba:-) ) A buszok 15 percenként indulnak, de színkódjuk alapján (piros, kék, sárga) hosszabb-rövidebb és
egymást nem fedő szakaszokat járhatunk be velük. Mi a sárgát választottuk és elmentünk a Yaki Pointra. Nem akarok felvágni a 42x-es zoomos fotógépemmel, de elláttam a
Mather Pointról ide. Így igazából, akár oda se kellett volna menni.:-) Ez persze túlzás, meg tudom, hogy más szögből látod, tehát jó volt odamenni.
Egyébként érdekes volt, hogy a levegő hőmérséklete csak 15 fok volt, de annyira erősen sütött a nap, hogy simán 25-30-nak éreztük (meg is égetett minket). Egyedül az
árnyékos, szeles részeknél lehetett érzékelni, hogy kicsit hűvös van.
A Yaki Point után busszal visszamentünk a Visitor Centerbe (itt van a Mather Point is) és elindultunk Monticello felé, de úgy terveztük, hogy a GC-hoz tartozó Desert
View kilátó felé hagyjuk ela parkot. A Desert View-nál van egy régen épített kilátó torony, lehet venni ereklyéket, iszony drága amerikai termékeket és kicioccó
eredeti kínai indián cuccokat. :-) Ennyi volt a Grand Canyon a számunkra, egyszerűen nem volt több időnk rá. Szerintünk nyugisan 2-3 nap kell, hogy minden látnivalót
megnézzünk, esetleg egy kis túra a Canyonba...
Délután 3-kor indultunk a következő szálláshelyre Monticelloba. A Canyont elhagyva egy baromi szép részen ereszkedtünk lefelé...ha jól rémlik Cameron irányába. Aztán
gyorsan elértük a kicsit lehangoló képet mutató, valószínűleg az őslakos indiánok által lakott területeket. Érdekes volt látni, hogy mindenfele iskolabuszra
figyelmeztető táblák voltak, holott házakat az út mellett nem mindig lehetett látni, viszont olyat is láttunk, amikor az iskolabusz utat tört a rekettyésben hazaszállítva a diákokat. Ez az egész egy picit szomorú látvány volt.
Reggel Sedonában már gond nélkül tankoltunk a bankkártyánkkal, oly módon, hogy bent hagytuk a kártyát a kasszásnál, megtankoltunk és utána lehúzta a kártyát. Nagyon egyszerű volt. Ezen felbátorodva Arizona határában újból megpróbáltunk tankolni (meg egy kicsit megmozgatni a tagjainkat), de itt nem volt olyan egyszerű. Nem azért, mert egy indián hölgy volt a kasszás, de nagyon nehezen értette meg, hogy mit is akarunk. Húsz percet szórakoztunk, mire sikerült megoldani a problémát.
Ezután átértünk Utahba és ismét nagyon szép, látványos helyeken mentünk, hiszen pl. elhaladtunk a Monument Valley mellett is. Szóba sem került, hogy bemenjünk, el kell fogadni, hogy annyi a látnivaló, hogy egyszerűen képtelenség mindent megnézni. Ez az a hely, ami a western filmek kedvelőinek kedves lehet, hiszen rengeteg ilyen témájú film készült itt. (Sedona környékén pedig Terence Hill Keményfejű című filmjét forgatták.) Azért az útról befotózgattunk a Valleybe. Aki esetleg eredeti, navahó ékszert akar venni, az itt Utahban, Arizonában könnyen megteheti, hiszen az út mellett rengeteg összeeszkábált bódé van, ahol ilyesmiket árulnak.
Átmentünk Mexican Hat-en is, sajnos a Goosenecks Park sem fért bele az időbe.
Este kilencre érkeztünk meg Monticelloba, ami igazából este 8 volt, de mivel ők 1 órával előrébb vannak, állíthattuk át óráinkat.
A szállásunk a Wayside Motor Inn Monticello volt, ami eddig talán a legjobb szolgaltatást nyújtotta.... csak baromi hideg volt éjszaka.

Reggel tehát ramatyul ébredtünk, majd elfogyasztottuk a reggelinek csúfolt egy db édes péksüteményt (nem kell nagyra gondolni). Mellé kérhettünk volna még kávét, de nálunk ez nem opció, más alternatíva meg nem volt. Amúgy is azt terveztük, hogy megvásárolunk pár, az utazáshoz szükséges dolgot, így beugrottunk az egyik Walmartba. Szerencsére El Cajonba bármerre indul az ember, talál egy Walmartot. Potom pénzért vettünk egy 24 db fél literes üveget tartalmazó ásványvíz csomagot, Gatorade-et, rágcsálnivalót, mindezt 10 dollár alatt. Viszont szerettünk volna egy olyan adaptert venni, amivel a mi elektromos cuccaink is ráköthetők az elektromos hálózatra, de ebben a boltban ilyen nem volt. De néhány méterre, a Radioshack-ben tudtunk venni, viszont eléggé drágán, több, mint 15 dollárba került. És ez csak egy szimpla dugó-átalakító, nem feszültség átalakító.
Ezután nekivágtunk a nagy utazásnak. Beállítottuk a GPS-t, és iszonyatos hőségben elindultunk Sedona felé. Útközben barátkozni kellett az autóval, és megszokni az automata váltót, annak minden előnyével és hátrányával (útközben repülnek a csomagok a hátsó ülésről minden "váltáskor" - értsd: amikor beletapos az ember a fékbe) együtt. Esküszöm a tempomatot is használnám, ha tudnám hol is van a kapcsolója. :-) Láttunk szép tájakat, meg böszme nagy kocsikat és kamionokat, meg idegeneket összezavaró és nem túlságosan segítő útjelző táblákat. Az egyik kijáratnál pl. csak azért tértünk le az útvonalról, hogy megálljunk tankolni, de a táblán jelzett kutat sehol sem találtuk. Volt ott ugyan egy olyan építmény, ami hasonlított a benzinkútra, már ami a kocsibeállót (jellegzetes tetőrészt) illeti, de kút nem tartozott hozzá. Így aztán visszatértünk az eredeti útra (ami egyébként nem mindig egyszerű, köszönhetően a furcsa úthálózat jelöléseknek), majd később találtunk egy már működő kutat. Megkértük az eladót, hogy segítsen az első tankolásban, hogy legközelebb már önállóan is menjen. Végülis nem egy nagy ördöngősség, csak kicsit másképp működik a rendszer, mint Mo-n. Holnap lesz lehetőségünk élesben is kipróbálni frissen szerzett tudásunkat, ugyanis a teli tank benzin éppen elég volt arra, hogy a szállásunkra eljussunk, mert a tankolás utáni maradék ötszázegynéhány kilométert egyhuzamban, megállás nélkül nyomtuk le. Este 6-ra megérkeztünk a szállásunkra, a Days Inn Kokopellibe, ami Sedonában, egészen pontosan Village Of Oak Creekben van. A szobából a kilátás lélegzetelállítóan gyönyörű, és az egész település eszméletlenül szép, hangulatos .

Reméljük, itt már tudunk aludni is, mert holnap ismét húzós napunk lesz. Végigmegyünk majd a Sedonától Flagstaff irányában lévő scenic drive-on, utána megnézzük a Grand Canyont, majd még el kell mennünk a következő napi szálláshelyünkre, ami Utah államban, Monticelloban lesz. Már a mai napon is sok előnyét láttuk a nyugati part természeti szépségeinek, hiszen a hegyekből, 3000 lábról leereszkedtünk egészen 400 lábig a sivatagba, meg is volt a repülés-szindrómás fülpattogás. Utána pedig ismét felkapaszkodtunk a hegyekbe, hogy a visszatérjünk a kissé alacsonyabban fekvő völgybe, ahol jelenleg vagyunk.

2013. május 1-én reggel 6-kor indultunk a Liszt Ferenc reptérre. Mint utóbb kiderült, kicsit korán indultunk, de mivel ez volt az első repülőutunk, minden olyan misztikusnak tűnt ezzel kapcsolatban. 7 óra után pár perccel már meg is érkeztünk, és izgatottan vártuk a 10 órai gép indulást. De ehhez még előbb be kellett csekkolni, amit online nem tettünk meg, mert személyesen szerettünk volna választ kapni milliónyi kérdésünkre. Végül kiderült, hogy a becsekkolást a reptéren is egy terminálon keresztül kell végezni, azonban az is kiderült, hogy a korábban megfogalmazódott kérdések 90%-a is felesleges, mert ha az ember már ott van, akkor egy olyan rendszerbe kerül, ahol már nem tud hibázni.

Az első felszállás előtt igencsak be voltunk szarva, de aztán nem volt olyan rossz az élmény: volt egy kis füldugulás, szédülés, gyomor liftezése, de szerencsére nem hánytunk bele az előttünk ülők gallérjába :) 2 óra alatt ott voltunk Párizsban.
Tudtuk, hogy csak egy óránk lesz az átszállásra, a reptér pedig hatalmas. Mint kiderült, szervezettségében is hagyott némi kivetnivalót. Át kellett jutnunk a 2E terminálról a 2F-re, annak is az M24-es kapujához. Először át kellett menni az útlevél ellenőrzésen, ahol iszonyatos sor állt. Megkértük az egyik biztonsági őrt, hogy juttasson előrébb minket, nehogy lekéssük a gépet. De az a sor se volt sokkal rövidebb, így aztán rohanhattunk az M kapu felirat felé. Ide lifttel jutottunk el, a hely olyan volt, mintha Kőbánya Alsón lettünk volna... Aztán kiderült, hogy innen még buszozni is kell, tanácstalan és ingerült utasok hada várta, hogy jöjjön egy számára megfelelő színkóddal ellátott busz. Megjött a mi kék buszunk, de nem tudtuk átvergődni magunkat a tömegen, így elment az orrunk előtt. Nagyon úgy nézett ki, hogy le fogjuk késni a járatunkat, de szerencsére jött mégegy busz, és az indulás előtt néhány perccel még sikerült a gépre felkerülni. Így jó kis izgalommal indult a következő fejezet, ami végül 8 és fél óra tömény unalomba fulladt.
Azért akadt pozitívum is: az Air France jól tartott minket kajával meg piával, a személyzet végig futkosott a folyosókon az utasok igényeit kielégítve. A másik pozitívum pedig az volt, hogy a háttámlába be volt építve egy kis kijelző, amivel a repülés adatait le lehetett kérni, illetve multimédiás funkcióinak köszönhetően lehetett filmet nézni, zenét hallgatni, játszani is.
Végülis így vagy úgy, de eltelt ez a 8 és fél óra, öröm volt leszállni a gépről. Detroitban átestünk a Bevándorlási Hivatal vizsgálatán, ettől is féltünk, de mint utóbb kiderült, ettől sem kellett volna tartanunk. Mindketten odamehettünk az ablakhoz, és jött néhány személyes kérdés, pl. mi az utazás célja, milyen kapcsolatban állunk. Jópofa volt a srác, mert amikor kiderült, hogy csak együtt élünk, akkor nevetve megkérdezte, hogy miért nem házasodtunk még össze?:-) Ezután jött az ujjlenyomatvétel és a retina szkennelés. Utána mehettünk megkeresni a csomagokat, fel kellett venni, hogy következhessen a vámvizsgálat. Olyan hangulata volt az egésznek, mintha egy zártkörű rendezvényen lettünk volna, egy hatalmas térben csupa ismerős arc a gépről, alig voltak idegenek. Átmentünk a vámvizsgálaton, nagyon itt se kérdezősködtek. Átmentünk a fémdetektoros vizsgálaton és a drogteszten, utána újra fel kellett adni a csomagot egy hisztis picsánál. Mivel alig egy óra alatt el lett intézve az egész procedúra, még 2 és fél óra maradt a következő gép indulásáig. A gép indulása magyar idő szerint már május 2. hajnali fél 2-re esett. Már igazából egy porcikánk nem kívánta az egész repülést, de még 4 óra 40 perc kínszenvedés várt ránk. És ez tényleg az volt. Próbáltunk aludni, de már annyira nyűgösek, fáradt voltunk, hogy az sem ment igazán. Ha végül sikerült is elszenderedni, az ébredés után szomorúan konstatáltuk, hogy csak perceket aludtunk, nem órákat. Sokszor hangzott el az a kérdés, hogy "ott vagyunk már"? De nem, sőt még vissza is mentünk az időben! Ugyanis San Diego 3 órával hátrébb van, mint Detroit. Néhány perccel hamarabb érkeztünk meg a vártnál, de így is kegyetlenség volt az a hosszú út. Az interneten sokan írták már azt, hogy a nyugati partra nem leányálom az utazás, de azt nem gondoltuk volna, hogy ennyire ki tudja csinálni az embert.
És ezzel még nem volt vége a tortúrának, hiszen fel kellett venni a csomagunkat. Jó negyed órát álltunk az egyik szállítószalagnál, ahova ki volt írva a mi gépünk is. De hiába nézegettük a csomagokat, csak nem jött a mienk. Aztán észrevettük, hogy a szomszédos szállítószalagra is kiírták a gépünket, és ott néhány percnyi várakozás után meg is jött mindkét bőrönd. Így aztán kimehettünk a reptér elé, ahol a shuttle járatok ingáznak. Láttunk 15 AVIS, 28 Alamo-s buszt, és az összes többi autókölcsönző cég buszai is rendesen jártak, de a miénk, a Dollar autókölcsönző busza csak nem akart jönni. Kb. fél óra várakozás után megjelent egy nagyon pici busz, ami már a Terminal 1-en tele lett tömve, így aztán mi éppen hogy csak fel tudtunk férni. A sofőr, Juan, valószínűleg eddig csak krumplit szállított, mert nem igazán volt tisztában azzal, hogy a hirtelen fékezéskor az álló utasok a szélvédőn keresztül kizúgnak, szimpla gázadáskor pedig hátul akartunk kiesni a buszból. Valahogy csak odakecmeregtünk a telephelyre, és bementünk a miniatűr irodába, ahol megint kígyózó sor fogadott. Ehhez már rohadtul nem volt idegünk. Mikor sorra kerültünk, kitöltöttük a szükséges papírokat, majd amikor végeztünk, az ügyintéző csak annyit mondott, hogy a 24-29-es autók közül választhatunk egyet, a kulcs pedig benne van az autóban. A fogyasztásra is figyelve mi egy Ford Escape-et választottunk. Futva átnéztük a kocsit, hogy nincs-e valamilyen sérülés rajta (bár annyira sötét volt a telephelyen, hogy szinte semmit nem láttunk, hiszen itt már este majdnem 11 óra volt, ami magyar idő szerint május 2-a reggel 8 óra). Innen még el kellett jutnunk El Cajonba, ami kb. 30 km autózást jelentett - meg egy kicsit többet, mert egy kijárattal hamarabb jöttünk le a freewayről, így kénytelenek voltunk mégis beállítani a magunkkal hozott GPS-t (ami meglepetésre bekapcsolás után rögtön tökéletesen működött), és ezzel már nyert ügyünk volt, néhány perc alatt a szálláshelyünkre jutottunk. Azt gondoltuk, hogy végre már alhatunk, hiszen már kb. 29 órája voltunk talpon, de nem igazán sikerült. Hogy ez most az időeltolódásnak, az idegeskedésnek tudható-e be, vagy egyszerűen csak túl fáradtak voltunk, nem tudni, de csak kb. 2-3 órát sikerült aludni. Pedig a következő nap is húzósnak ígérkezett, hiszen 700 km-es autóút volt előttünk El Cajonból Village of Oak Creekbe.