Cedar Cityben a szállásunk ugyan jónak mondható volt, viszont a reggeliből nekünk már csak a "mókuseledel" jutott, így nagy hasznát vettük, hogy előző nap bevásároltunk a Walmartban.

 Ilyen árakon vásároltunk kajákat például:

- üdítőital, 1 gallon (3,78 liter): 2,78 USD

- zsömle, 24 darabos: 3,98 USD

- ásványvíz, 24 x 0,5 liter: 2,48 USD

- pulykamell sonka, 16 oz (kb. 450 gr): 2,5 USD

Reggeli után elindultunk azon az úton, amelyiken tegnap jöttünk, most visszafele, fel a hegyekbe. Az autó egyébként remekül viselte a hegyet. Induláskor Cedar Cityben felhős volt az ég, és 13 Celsius fok körül volt a hőmérséklet. A hegytetőn viszont már csak 3 fok volt, tehát nem véletlen, hogy itt megmaradt még a hó. A Navajo Lake felszíne is mintha be lett volna fagyva. Ahogy ereszkedtünk lefele a hegyen, természetesen a hőmérséklet úgy emelkedett, viszont az időjárás nem fogadott a kegyeibe minket, mivel épp akkor kezdett el esni az eső, mikor a Zion National Park bejáratánál elkezdtük a fényképezést.

A Zion az egyik kedvenc célpontunk volt, és nem is okozott csalódást. Csodálatos vidéken mentünk keresztül, alagúttal, a völgybe vezető kacskaringós utakon, a hatalmas vörös sziklák között. Minden kanyar után meg kellett állni fényképezni (ahol lehetett). Ez a nemzeti park úgy épül fel, hogy van egy scenic drive része, és a visitor centertől indulnak ingyenes shuttle járatok az NP azon részére, ahova autóval nem lehet behajtani. Idő és kedv hiányában nem mentünk be erre a területre, mert igazából itt hosszabb túrákat érdemes tenni a különböző kilátókhoz. 

Abban a pillanatban, ahogy elhagytuk a park területét, kisütött a nap. Elkezdtük a hosszú utunkat (majdnem 270 km) Las Vegas felé. Jó szokásunkhoz híven ezt is egyben tettük meg. A hőmérséklet tovább emelkedett, volt, ahol már 29 fokot mutatott a hőmérő, így már a klímát is be kellett kapcsolni. A távolban már gyanús jeleket láttunk, egy szürke esőfüggönyhöz közeledtünk, bár reménykedtünk, hogy el tudjuk kerülni. Nem sikerült. Volt, hogy az ablaktörlő alig bírta a leggyorsabb fokozaton is lesöpörni a vizet a szélvédőről, de szerencsére az eső nem mindenhol volt erős, csak kisebb foltokban szakadt le az ég.

Két jó dolog is történt azzal, hogy közeledtünk Vegashoz. Visszakaptuk azt az egy órát, amit Utah elvett tőlünk, így ismét 9 óra az időeltolódás. A másik jó hír az, hogy eddig a rádióban csak vallási műsort lehetett hallgatni, vagy country zenét, amiből három szám után úgy gondoltuk, hogy jobb, ha kikapcsoljuk a rádiót. Az első két szám még jólesik a countryból, de a harmadik után már dög unalom. Viszont Las Vegas környékén örömmel vettük észre, hogy végre már rock műsort is lehet fogni a rádióban, igazi felüdülés volt Ozzyt, Whitesnake-et hallgatni. 

Az autópályán végig nyugodtan lehetett vezetni, azonban ahogy beértünk Las Vegasba, megkezdődött az őrület. A phoenixi autópályához képest ez maga volt a pokol, mintha mindenki megőrült volna és irgalmatlanul gyorsan mentek. Igazából mi csodálkoztunk legjobban, hogy megúsztuk ezt az utat, probléma és eltévedés nélkül megérkeztünk az Eastside Cannery nevű hotel és kaszinóba.

A szállásfoglalásnál természetesen az ár is nagy szerepet játszott, és bár úgy nézett ki, hogy a Stripen levő szállodák is nagyon olcsóak, de utána olvasva az apróbetűs részeknek, kiderült, hogy elég komoly egyéb költségeket is felszámolnak, és így már nem is olyan vonzó az ár. A mi szállásunk néhány mérföldre a Striptől, a Boulder Highway-en található. A becsekkoláskor az ember kap egy mágneskártyát, a liftet is ezzel lehet használni. A szobánk a 14-ik emeleten van, alapterülete egy kisebb lakótelepi lakással megegyezik. A berendezése is a motelekhez képest átlagon felüli. 

Az érkezés napján még este bementünk a Stripre megnézni Las Vegas fényeit. Ha valaki ebbe a szállodába jönne majd, annak eláruljuk, hogy talán érdemesebb busszal bemenni a Stripre, mint kocsival keveregni ott. A szálloda előtt van a 202-es busz megállója, ami koponyánként 2 dollárért bevisz minket a Stripre (a Bellagio mellett tesz le). Igaz, hogy az út legalább 3/4 óra, mert minden bokorban van egy megállója. Fizetni a buszon kell, bedugdosni egy gépbe a pénzt a sofőr mellett, de semmiféle jegyet nem kapunk. A busz emeletes, a légkondi állandóan megy (az agyvizünk megfagyott tőle, olyan iszonyatos erővel nyomta a hideget, pedig kint sem volt egy hőség), és az útvonalat és megállókat egy gépi hang bemondja, illetve képernyőn is megjelenik (amennyiben működik).

A Strip hozta a formáját, nagyon szép volt. Végigjártunk néhány kaszinót. Megnéztük a Bellagio egyik attrakcióját, a zenére megkoreografált szökőkút-showt. Aztán erre a napra már más nem volt, visszajöttünk a szállásra és szunya. 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.