2013. május 1-én reggel 6-kor indultunk a Liszt Ferenc reptérre. Mint utóbb kiderült, kicsit korán indultunk, de mivel ez volt az első repülőutunk, minden olyan misztikusnak tűnt ezzel kapcsolatban. 7 óra után pár perccel már meg is érkeztünk, és izgatottan vártuk a 10 órai gép indulást. De ehhez még előbb be kellett csekkolni, amit online nem tettünk meg, mert személyesen szerettünk volna választ kapni milliónyi kérdésünkre. Végül kiderült, hogy a becsekkolást a reptéren is egy terminálon keresztül kell végezni, azonban az is kiderült, hogy a korábban megfogalmazódott kérdések 90%-a is felesleges, mert ha az ember már ott van, akkor egy olyan rendszerbe kerül, ahol már nem tud hibázni.

Az első felszállás előtt igencsak be voltunk szarva, de aztán nem volt olyan rossz az élmény: volt egy kis füldugulás, szédülés, gyomor liftezése, de szerencsére nem hánytunk bele az előttünk ülők gallérjába :) 2 óra alatt ott voltunk Párizsban.
Tudtuk, hogy csak egy óránk lesz az átszállásra, a reptér pedig hatalmas. Mint kiderült, szervezettségében is hagyott némi kivetnivalót. Át kellett jutnunk a 2E terminálról a 2F-re, annak is az M24-es kapujához. Először át kellett menni az útlevél ellenőrzésen, ahol iszonyatos sor állt. Megkértük az egyik biztonsági őrt, hogy juttasson előrébb minket, nehogy lekéssük a gépet. De az a sor se volt sokkal rövidebb, így aztán rohanhattunk az M kapu felirat felé. Ide lifttel jutottunk el, a hely olyan volt, mintha Kőbánya Alsón lettünk volna... Aztán kiderült, hogy innen még buszozni is kell, tanácstalan és ingerült utasok hada várta, hogy jöjjön egy számára megfelelő színkóddal ellátott busz. Megjött a mi kék buszunk, de nem tudtuk átvergődni magunkat a tömegen, így elment az orrunk előtt. Nagyon úgy nézett ki, hogy le fogjuk késni a járatunkat, de szerencsére jött mégegy busz, és az indulás előtt néhány perccel még sikerült a gépre felkerülni. Így jó kis izgalommal indult a következő fejezet, ami végül 8 és fél óra tömény unalomba fulladt.
Azért akadt pozitívum is: az Air France jól tartott minket kajával meg piával, a személyzet végig futkosott a folyosókon az utasok igényeit kielégítve. A másik pozitívum pedig az volt, hogy a háttámlába be volt építve egy kis kijelző, amivel a repülés adatait le lehetett kérni, illetve multimédiás funkcióinak köszönhetően lehetett filmet nézni, zenét hallgatni, játszani is.
Végülis így vagy úgy, de eltelt ez a 8 és fél óra, öröm volt leszállni a gépről. Detroitban átestünk a Bevándorlási Hivatal vizsgálatán, ettől is féltünk, de mint utóbb kiderült, ettől sem kellett volna tartanunk. Mindketten odamehettünk az ablakhoz, és jött néhány személyes kérdés, pl. mi az utazás célja, milyen kapcsolatban állunk. Jópofa volt a srác, mert amikor kiderült, hogy csak együtt élünk, akkor nevetve megkérdezte, hogy miért nem házasodtunk még össze?:-) Ezután jött az ujjlenyomatvétel és a retina szkennelés. Utána mehettünk megkeresni a csomagokat, fel kellett venni, hogy következhessen a vámvizsgálat. Olyan hangulata volt az egésznek, mintha egy zártkörű rendezvényen lettünk volna, egy hatalmas térben csupa ismerős arc a gépről, alig voltak idegenek. Átmentünk a vámvizsgálaton, nagyon itt se kérdezősködtek. Átmentünk a fémdetektoros vizsgálaton és a drogteszten, utána újra fel kellett adni a csomagot egy hisztis picsánál. Mivel alig egy óra alatt el lett intézve az egész procedúra, még 2 és fél óra maradt a következő gép indulásáig. A gép indulása magyar idő szerint már május 2. hajnali fél 2-re esett. Már igazából egy porcikánk nem kívánta az egész repülést, de még 4 óra 40 perc kínszenvedés várt ránk. És ez tényleg az volt. Próbáltunk aludni, de már annyira nyűgösek, fáradt voltunk, hogy az sem ment igazán. Ha végül sikerült is elszenderedni, az ébredés után szomorúan konstatáltuk, hogy csak perceket aludtunk, nem órákat. Sokszor hangzott el az a kérdés, hogy "ott vagyunk már"? De nem, sőt még vissza is mentünk az időben! Ugyanis San Diego 3 órával hátrébb van, mint Detroit. Néhány perccel hamarabb érkeztünk meg a vártnál, de így is kegyetlenség volt az a hosszú út. Az interneten sokan írták már azt, hogy a nyugati partra nem leányálom az utazás, de azt nem gondoltuk volna, hogy ennyire ki tudja csinálni az embert.
És ezzel még nem volt vége a tortúrának, hiszen fel kellett venni a csomagunkat. Jó negyed órát álltunk az egyik szállítószalagnál, ahova ki volt írva a mi gépünk is. De hiába nézegettük a csomagokat, csak nem jött a mienk. Aztán észrevettük, hogy a szomszédos szállítószalagra is kiírták a gépünket, és ott néhány percnyi várakozás után meg is jött mindkét bőrönd. Így aztán kimehettünk a reptér elé, ahol a shuttle járatok ingáznak. Láttunk 15 AVIS, 28 Alamo-s buszt, és az összes többi autókölcsönző cég buszai is rendesen jártak, de a miénk, a Dollar autókölcsönző busza csak nem akart jönni. Kb. fél óra várakozás után megjelent egy nagyon pici busz, ami már a Terminal 1-en tele lett tömve, így aztán mi éppen hogy csak fel tudtunk férni. A sofőr, Juan, valószínűleg eddig csak krumplit szállított, mert nem igazán volt tisztában azzal, hogy a hirtelen fékezéskor az álló utasok a szélvédőn keresztül kizúgnak, szimpla gázadáskor pedig hátul akartunk kiesni a buszból. Valahogy csak odakecmeregtünk a telephelyre, és bementünk a miniatűr irodába, ahol megint kígyózó sor fogadott. Ehhez már rohadtul nem volt idegünk. Mikor sorra kerültünk, kitöltöttük a szükséges papírokat, majd amikor végeztünk, az ügyintéző csak annyit mondott, hogy a 24-29-es autók közül választhatunk egyet, a kulcs pedig benne van az autóban. A fogyasztásra is figyelve mi egy Ford Escape-et választottunk. Futva átnéztük a kocsit, hogy nincs-e valamilyen sérülés rajta (bár annyira sötét volt a telephelyen, hogy szinte semmit nem láttunk, hiszen itt már este majdnem 11 óra volt, ami magyar idő szerint május 2-a reggel 8 óra). Innen még el kellett jutnunk El Cajonba, ami kb. 30 km autózást jelentett - meg egy kicsit többet, mert egy kijárattal hamarabb jöttünk le a freewayről, így kénytelenek voltunk mégis beállítani a magunkkal hozott GPS-t (ami meglepetésre bekapcsolás után rögtön tökéletesen működött), és ezzel már nyert ügyünk volt, néhány perc alatt a szálláshelyünkre jutottunk. Azt gondoltuk, hogy végre már alhatunk, hiszen már kb. 29 órája voltunk talpon, de nem igazán sikerült. Hogy ez most az időeltolódásnak, az idegeskedésnek tudható-e be, vagy egyszerűen csak túl fáradtak voltunk, nem tudni, de csak kb. 2-3 órát sikerült aludni. Pedig a következő nap is húzósnak ígérkezett, hiszen 700 km-es autóút volt előttünk El Cajonból Village of Oak Creekbe.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.