Gyorsan eltelt a két és fél hét. Május 17-én indultunk vissza Magyarországra.

Miután kijelentkeztünk a szállásunkról, útnak indultunk San Diegoba a reptér felé, hogy leadjuk a bérelt autót a Dollar Autókölcsönzőnél. Kb. háromnegyed óra alatt értünk oda, a reggeli csúcsforgalom ellenére jó tempóban lehetett haladni.

Arra számítottunk, hogy ismét sorba kell állni a kocsi leadásakor, amit majd átvizsgálnak, és ez hosszú időt vehet igénybe, ezért már 9 előtt 10 perccel meg is érkeztünk a telephelyre. Ehhez képest a leadás nagyon gyorsan ment. Egy géppel leolvasták a kocsi adatait, futólag végignézték, levették a számlánkról a még szükséges pénzt, és már jöhettünk is vissza. A leadáskor azt mutatta a kijelző, hogy összesen 3617 mérföldet (5821 km) mentünk vele, és majdnem 82 órát töltöttünk a kocsiban. 

A kölcsönző cég kisbuszával visszavitt minket San Diego repterére. Reggel 9 után 5 perccel már ott voltunk, úgyhogy bőven volt időnk az indulásig, hiszen a Salt Lake Citybe tartó gép 13:10-re volt kiírva. Háromnegyed 11 fele beálltunk az egyik kioskhoz, és becsekkoltunk. Utána leadtuk a csomagjainkat. Kár, hogy csak lb-ban volt kiírva az eredmény, kíváncsi lettem volna, hány kilót nyomnak a bőröndjeink, de szerintem igencsak 20 kg körül lehetett. Szerencsére a 23 kilós határt nem léptük túl.

A bőröndök feladása után mehettünk a szokásos átvizsgálásra, ahol már hosszú sor kígyózott. A biztonsági emberek kissé lekezelően és udvariatlanul mondogatták mindenkinek, hogy vegyék le a cipőt, táskát, fémtárgyakat, azokat tegyék a műanyag tálcára, laptopot külön ki kell venni, stb. Miután átmentünk a biztonsági ellenőrzésen, felöltözködtünk és mehettük megkeresni azt a kaput, ahonnan majd a mi gépünk is felszáll. Mikor megjött a gépünk, végignézhettük, ahogy kipakolják belőle a csomagokat, amíg az utasok kiszállnak.

Végre beszállhattunk mi is, és elindultunk Salt Lake Citybe. Az út 1:50 perc volt
, ki lehetett bírni. Ha az embernél volt kéznél fülhallgató, akkor tudta szórakoztatni magát pl. zenével vagy filmmel, de itt nem osztogattak külön fülhallgatót. ( SLC-n a 2-es terminálon volt dohányzó bódé, ezt csak magamnak írom, ha újra arra járnék :-) ) A következő, Párizsba tartó Delta gépen viszont már kaptunk, (cigit is lehetett venni, bár egy doboz áráért valószínűleg egy kisebb dohányföldet is lehetne venni Kubában) szerencsére, mert nem is lehet másképp kibírni a 10 és fél órás utat, csak ha az ember leköti magát valamivel. Játszani is lehetett, többnyire a Bejeweled-et nyomtuk órákon át. Kis szüneteket csak evéskor iktattunk be. Kaját megint rengeteget kaptunk, fele is bőven elég lett volna. Csak egy hiba volt, hogy az idő nagyon lassan haladt, aludni nem tudtunk, és már semmilyen pozícióban nem volt kényelmes ülni...

Nagy nehezen csak eltelt ez a repülőút is, Párizsban aztán másfél óránk volt az átszállásra. Tulajdonképpen kellett is ez az idő, mert a CDG igen nagy reptér. Miután kiszálltunk a gépből, vagy 20 percen keresztül mentünk a másik terminál felé, mire elértünk a vámosokhoz. Itt megint hosszú sor kígyózott, aztán mire az utolsó kanyarhoz értünk, az egyik hölgy meglátta, hogy Uniós útlevelünk van, és szólt, hogy menjünk át a másik ablakhoz. Így itt csak megnézték az útlevelünket, és mehettünk is tovább. Újabb pár perc gyaloglás után kiderült, hogy még mindig nem vagyunk a beszálló kapuknál, ugyanis itt is át kellett menni a biztonsági kapukon. Kezdődött megint a vetkőzünk-kipakolunk-bepakolunk-felöltözünk művelet. Miután ezen is túl voltunk, már tényleg csak néhány perc kellett, hogy megérkezzünk a megfelelő kapuhoz. Már jelentős tömeg várta a felszállást. ( 2F terminál, itt is volt a büdös bagósoknak üvegkalitka :-) ) De hol a gép? Még amikor szóltak, hogy indulhatnak az első osztályon utazók, akkor se láttuk sehol a repülőt. Aztán kiderült, hogy két hosszú folyosón kell végigmenni, hogy a gépig elérjünk, a franciák aztán gondoskodnak róla, hogy ne tunyuljunk el, annyit kell ezen a reptéren gyalogolni...

Az utolsó repülőutat már semmilyen porcikánk nem kívánta, de reménykedtünk, hogy ez a két óra már gyorsan elmegy. El is bóbiskoltunk útközben, már annyira fáradtak voltunk. Egy francia hölgy, aki mellettünk ült gyanakodva nézte, ahogy kókadozunk délután 1 órakor. Szegénykém nem tudta, hogy nem részegek vagyunk, csak már tele a hócipőnk a repüléssel.

Végül fejfájósan, kissé hányingerrel küzdve, zsibbadt tagokkal érkeztünk meg a Liszt Ferenc reptérre, ahol gyorsan megtaláltuk a csomagjainkat, és már csak pár óra választott el attól, hogy újra a saját ágyikóinkban pihenhessünk.  

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.